Kifejezetten rossz viszonyban vagyok azokkal a tankönyvekkel, amelyekben beírva, kiegészítve megoldandó feladatok vannak, és különösen rosszban vagyok azzal, ha egy tanár kifejezetten megköveteli, hogy a feladatokat a gyerekek tollal oldják meg. Ez a gyakorlat ugyanis hatalmas kérdőjelet tesz a címben említett kérés végére: könyv-e a tankönyv?
A legtöbb családban a gyerekeket egészen kicsi koruktól kezdve arra nevelik, a könyvekre vigyázni kell, óvatosan illik velük bánni, nem összegyűrni, elszakítani, a színes ceruzákat, filceket pedig tartsuk távol azoktól, hiszen okos tárgyak azok, évek múlva is szeretnénk azokat kézbe venni. Aztán elérkezik az első osztály és 6-7 éves gyermekünk, kezében az első munkatankönyvekkel értékválsággal néz szembe. Ezek a kötetek ugyanis nagyon hasonlítanak azokra a könyvekre, amelyeket apa és anya óvott, most viszont a tanító néni kifejezetten arra szólítja fel őket, hogy firkálják össze őket, sokszor tollal, színes ceruzákkal, zsírkrétákkal.
Egy pedagógus úgy egy éve őrületesen kioktatott a Facebookon és elmagyarázta, hogy mennyivel könnyebb így, ezekkel a taneszközökkel a tanítás. Ez nyilván azoknak a pedagógusoknak a hozzáállása, akik nem tananyagot, végképp nem gyereket, hanem tankönyvet tanítanak. A gyerekek érdeklődésének, egyéni haladásának megfelelő feladatok összeállítása, az egyszerűen rendelkezésre álló anyagok, például újságok, csomagolópapír, maradék textíliák használata nyilván munkaigényes (lenne).
A kötelező firkálással elértéktelenített munkatankönyvek mellett használt egyik érv az, hogy könnyebbé teszi a tanulást, ha minden egy helyen van, nem kell keresgélni a könyvben, a füzetben (ne adja az ég, az Interneten). Hadd hívjam itt fel a figyelmet Robert Bjork amerikai pszichológia professzor kutatási eredményeire, aki a hatékony tanulás érdekében a „kedvező hatású nehézségek” (desirable difficulties) elméletét dolgozta ki. Az elmélet nagyon egyszerű: az a tudás tartósabb, amiért meg kell dolgozni; nem igaz tehát, hogy a munkatankönyvek kézre álló, előre félig megrágott tananyaga jobban segítené a valódi tanulást. Persze lehet, erről nem szól a kutatás, hogy a benyal-visszaböfög-elfelejt magyar pedagógiai szentháromsága céljára ez a módszer jobb, hiszen gyorsabban megy a felejtés.
Amikor én voltam gyerek, a tankönyvekre vigyáznunk kellett, mindenki azt kommunikálta, azokban hasznos tudásanyag van, később, évek múlva is szükségünk lehet rá. Még felsőben vagy gimnáziumban is, amikor volt tanár, aki megtanított a könnyebb tanulás érdekében arra, hogy a hívó szavakat alá kell húzni, fejvesztés terhe mellett csak jól radírozható ceruzával volt szabad ezt tenni. Manapság viszont szinte naponta találkozom azzal, hogy a tankönyvet kipreparálni, a feladatokat megoldani csak tollal szabad. Az én szememben ez a gyakorlat a tankönyv értékének megkérdőjelezése, azt sugallja, hogy azok értéktelen dolgok és úgysem lesz rá szükség a jövőben.
Szakemberek persze lassan évtizedek óta ezt mondják, a nemzetközi szakmai közvélekedés szerint a tananyag megtanítását fel kellene váltania a kompetenciák fejlesztésének. A magyar pedagógus társadalom gyakorlatilag hang nélkül lenyelte a tananyagközpontú új NAT-ot, nyilván el kellene fogadnia ezzel együtt a tankönyvekben összeszedett tananyag mindenekfelettiségét is. Miért hát a tankönyv értékének leminősítése. Vagy a pedagógus gyereke otthon már a mesekönyveket is tollal firkálni tanulja? Nem hiszem. Egyszerűen arról van szó, ezt így a tanárok nem gondolják végig. Hátha majd most.
