Az elmúlt 10 évben egyre tudatosabban figyeltem a fiam tankönyveit. Évről évre több darabot kötöttem be a tanév elején és persze egyre többet fizettem is értük. Ebben a hatalmas kupacban (meg persze a többiben is) háromféle könyv van. Vannak olyanok, amelyek a tanév végén igencsak meggyötört állapotban kerülnek be a szekrénybe, bár év közben át is kötöm őket, igencsak használtak kívül és belül egyaránt. Nem firkálásról vagy rongálásról van szó, hanem arról, hogy látszik, a tankönyvet rendszeresen használták. Vannak olyan tankönyvek is, amelyek gyakorlatilag érintetlenül kerülnek az íróasztal fiókjából a tavalyi kupacba, ezek azok, amiket tanév közben egyáltalán nem vagy szinte soha nem kellett elővenni. Ezeket nézve az emberben felmegy a pumpa, hiszen egy rakás pénzért muszáj volt megvenni őket, ami viszont láthatóan felesleges pénzkidobás volt. A harmadik kupac talán a legdühítőbb. Azok a könyvek kerülnek ide, amelyek kívülről meggyötörtek, belülről viszont teljesen érintetlenek. Ezeket nem csak feleslegesen vásároltatták meg velünk, de rendszeresen cipelnie is kell a gyerekeknek őket az iskolába, egyébként a felszerelés hiányában gyűlnek a mínuszok vagy elégtelenek, a tanulói teljesítménytől teljesen függetlenül is simán lehet rontani. Emlékszem, már nekem is voltak olyan tanáraim, akiknek nagyon fontos volt, hogy ott álljon a padon stószban a könyv, a munkafüzet, az atlasz, a füzet, bár nem feltétlenül nyitottuk ki őket. Akkoriban ez nem terhelte annyira a családok pénztárcáját, egy-egy fél erdőt azonban csak kiirtottak az iskolák fölös könyveihez, manapság viszont már anyagi terhet is jelent a sok felesleg.

Személyes tapasztalatom szerint az évek múltával egyre több lett a belül érintetlen könyv (alsó tagozatban szinte nem fordult elő ilyen), ugyanakkor szerencsére egyre kevesebb lett az olyan, amit használni nem, hurcolni viszont kellett. Mivel mi az elmúlt 2 évben sem a KELLO-tól, hanem közvetlenül a kiadóktól illetve könyvesboltból szereztük be a tankönyveket, a 11. évre alkut kötöttünk: a tudhatóan biztosan használatba kerülő nyelvkönyveken kívül jövőre mindent csak akkor vásárolunk majd meg, amikor először szükség lesz rájuk. Szerintem igen sokat fogunk spórolni.  

Ausztriában – ottani állami iskolai szülőtársaink elbeszélése szerint - a tankönyvrendeléskor a tanároknak a szülői munkaközösség tagjai előtt darabonként meg kell indokolniuk, hogy miért szeretnének bizonyos könyveket megrendelni - az amúgy az állam által biztosított tankönyvkeretből, még csak nem is a szülők pénztárcájából. Azon kívül, hogy meg kell győzni a szülőket a költés szükségességéről, ez a módszer lehetőséget teremt arra is, hogy a pedagógusok valóban végiggondolják, szükség van-e egy adott tantárgyból tankönyvre, munkafüzetre, munkatankönyvre, atlaszra, stb. Talán nálunk sem lenne rossz ötlet valami hasonló, bár tudom, nehéz a tanároknak, főleg azokon az évfolyamokon, amelyek most kerülnek be az új NAT sújtotta övezetbe, így látatlanban kell dönteni. Még így is lehetne valamennyit spórolni, elsősorban a középiskolában, ahol sok tanár korábban is a maga készítette vagy diktálta jegyzetek tartalmát kérte számon, viszont a legtöbb esetben a tankönyvet megrendeltették a családokkal.