Sem a jogi szabályozás, sem a tapasztalat nem azt mutatja - írja az ESZME weboldala -, hogy a pedagógus csak két könyv közül válaszhat, muszáj neki olyan könyvet használnia, ami szerinte nem jó. Alább részletesen is olvasható, de a lényeg, hogy

• nem kötelező tankönyvet választani,
• az engedélyezett tankönyvek közül a pedagógus joga választani, ez a kör szélesebb, mint az ún. tankönyvlista
• a jogszabály ráadásul lehetővé teszi, hogy szabadon döntsön bármilyen tanulmányi segédlet használatáról,
• van, akinek jár ingyen tankönyv, de semmi más nem jár ingyen, így sem a füzet, sem a toll, sem a tornacipő, sem a tanulmányi segédlet.

Nyilván az lenne az elegáns, ha a kötelezően beszerzendő dolgokról egyeztetne a pedagógus a szülőkkel, de a mostani rendszerben ez már nem kötelező, egyszerűen előírhatja a beszerzést, akár egy másik, tankönyvnek látszó tárgyét is. (Amit aztán persze sokszor úgyanúgy nem használnak, ahogy régen.)

Előrebocsátanánk, hogy természetesen szeretnénk, ha ingyenes lenne a közoktatás, ahogy ezt nemzetközi egyezmények előírják Magyarország számára. Azonban ez még soha nem teljesült, a hatályos szabályozás szerint pedig már a tanár bárminek a megvásárlását előírhatja a szülőknek (korábban ezt csak a szülők egyetértésével tehette). Ha pedig minden másban (füzet, toll, tornacucc, körző, vonalzó, stb.) él ezzel a jogával a pedagógus, miért nem vállalja fel, hogy egy adott könyvet is megvetessen, miért takarózik azzal, a KELLO-tól csak használhatatlant lehet rendelni?

A jogi szabályozás:

A köznevelésről szóló 2011. évi CXC törvény 63.§ (1) c) pontja szerint

„a pedagógust munkakörével összefüggésben megilleti az a jog, hogy… a helyi tanterv alapján, a szakmai munkaközösség véleményének kikérésével megválassza az alkalmazott tankönyveket, tanulmányi segédleteket, taneszközöket, ruházati és más felszereléseket,”

(továbbá „az iskola könyvtárán keresztül használatra megkapja a munkájához szükséges tankönyveket, tanári segédkönyveket, az intézmény SZMSZ-ében meghatározottak szerinti informatikai eszközöket”)

A nemzeti köznevelés tankönyvellátásáról szóló 2013. évi CCXXXII. Törvény 3.§ (1) bekezdése pontosan definiálja, hogy mit nevezünk tankönyvnek: azt, amit hivatalosan tankönyvvé nyilvánítottak. A tankönyvvé nyilvánítás az Oktatási Hivatal feladata az (5) bekezdés szerint. A tankönyvjegyzékre felkerülő, legfeljebb tantárgyanként kettő könyv az engedélyezett tankönyvek közül kerül ki, ezeket köteles a KELLO forgalmazni, állami feladatként.

Semmilyen jogszabály nem mondja azonban azt ki, hogy a pedagógus az engedélyezett, az oktatási hivatal által hivatalosan tankönyvnek nyilvánított tankönyvek közül éppen abból a kettőből válasszon alapvető pedagógusi jogával élve, ami a tankönyvjegyzéken is szerepel. Jelenleg tehát (elnézést, én matekszakos vagyok) a tankönyvlista a pedagógus számára rendelkezésre álló, szabadon választott tankönyvek halmazának csak egy részhalmaza, a pedagógust megillető jog a nagyobb halmazra vonatkozik, az ingyenesség (bizonyos évfolyamokon), illetve az iskola általi, KELLO-től történő rendelhetőség viszont a részhalmazra (a TANOSZ nyílt levele szerint az 1., 2., 5., 6., 9. és 10. évfolyamon). Annyi bátorságuk nem volt az első két évben, hogy a nem-szeretem könyveket ne is engedélyezzék, az engedély viszont 5 évig érvényes.

Természetesen a pedagógus, fenti alapvető jogával élve úgy is dönthet, hogy nem használ tankönyvet, ha úgy ítéli meg, egyik hozzáférhető könyv sem felel meg neki.  Tehát az engedélyezett tankönyvek közül választHAT, de semmi nem kötelezi arra, hogy válasszon, a törvény szavaival élve alkalmazzon is tankönyvet.

Az már trükkösebb, hogy a Knt. az iskola feladatává teszi az ingyenes tankönyvellátás biztosítását egyes évfolyamok esetében, arra nyilván nincs megfejtés, hogyan lehetnek ingyen hozzájutni a nem tankönyvlistás könyvekhez. Ugyanakkor az is tapasztalat, hogy a nem államosított kiadók hirtelen rugalmasabbá váltak, olyan esetekben, amikor nem túl magas egy – amúgy nem ingyentankönyves, pontosabban tartós tankönyves – évfolyamon azoknak az aránya, akiknek ingyenesen jár a tankönyv, hajlandóan bizonyos számú könyvet ingyen is adni, míg régen például a Mozaik egyetlen százaléknyi engedményre sem volt hajlandó (éveken keresztül az akkori anyagi keretbe nem férő könyveket a fiam iskolájának a Líra nagykerben szereztem be, mert ott megkaptam a kedvezményt)

Ha a jogi szabályozásra hivatkozva egy igazgató esetleg mégis megtiltaná egy másik tankönyv választását, a pedagógus a választott kiadványt legfeljebb hivatalosan ‘tanulmányi segédletként’ alkalmazza, ahogy ezt a törvény szintén jogává teszi. Mivel a diákoknak csak a tankönyv ingyenes  elvileg, semmilyen más, kötelező tanszer, taneszköz nem, ugyanabba a kategóriába tartozik a tanulmányi segédlet, mint a füzet, a toll vagy a tornacipő, ami senkinek nem jár ingyenesen az iskolában. Annyira nem, hogy míg korábban a kötelezően előírt felszerelések körét hivatalosan csak a szülők egyetértésével lehetett meghatározni, a köznevelés létrehozásával ezt eltörölték, azóta fent idézett alapvető pedagógusi jog ad abszurdum azt is jeletheti, hogy a pedagógus előírja, hogy csak Montblanc töltőtollat vagy Moleskin jegyzetfüzetet lehet használni. (A példa nem annyira abszurd, sok helyen a testnevelők egy konkrét póló vagy teljes viselet megvásárlását teszik kötelezővé)  Ugyanígy előírhatja a tanár, a kötelező szótár, füzet(ek), hupilila toll mellé tanulmányi segédletként egy adott kiadvány megvásárlását is, legyen az akár egy tankönyvnek látszó tárgy vagy logikai készlet. Bár elegánsabb lenne ezeket megbeszélni, megindokolni a szülőknek, azt sem mondta el nekem sem senki, hogy miért kötelező tornaórán a csak egyetlen helyen beszerezhető egyenpóló.

Forrás: ESZME